Mintha

http://www.youtube.com/watch?v=wuIo5NpVYTc 

A Dunánál

Ki_bont

A  v a g y   a _  tárgyak  _ rendje

Apró házacska volt, de barátságos, üvegverandás. Tősgyökeres Pesti lennék, ha nem születtem s laktam volna évtizedeken át Budán, de a gyökérzet mégis e vidéki. Mikor még dédszüleim lakták mostani házunkat, a vasúti sínek még határvonalat jelentettek, sorompó volt és szigorú vámvizsgálat, a parasztasszonyok sok-szoknyájuk alá aggatva csempészték át az élelmet a FŐvárosba. A bakterháznál tehénkéket tartottak. Kislánykoromban még én is jártam oda kis pléhkannával tejért. Gyakran beláthattam abba az udvarba. Oda torkollott az utcánk, annál a háznál kellett sarkon fordulni. Szüleim idejében még peremkerület lehetett, ma már olykor kertváros gyanújába is keveredik.

De hiába múlott el azóta már több emberöltő, abban az udvarban álló házon ugyan jócskán fogott az idő, lakók jöttek mentek, egyre ütöttebb kopottabb lett, s mégis jelentéktelensége ellenére különös szolgálatot tett. Szó szorosan rejtegette, bekerítette, magába szívta, aszalta, az időt MAgÁT tartotta fogva, és ha még csak ennyi lett volna. De lassan vissza is fordította.

Az utóbbi tíz évben úgy lezüllött, oly szakadtá rozzant, hogy még a földrészt is meghazudtolni látszott, nemcsak a várost. Az öregember aki építhette, utód nélkül halt meg, így aztán sokszor gazdát cserélt.

Nem igazán magától ment tönkre, nem rogyott volna össze az idő fogától, módszeresen romboltak rajta hol többet, hol még többet, akik benne húzták meg magukat, vagy ki tudja, talán mások. Lakói egyre többen lettek, miközben a ház az eddigiekhez képest szédült iramban zsugorodott össze. Falak tűntek el, ablakok törtek, ajtók dőltek, tető omlott. Később lakói inkább már kinn, szinte az udvaron éltek.

Kert nem volt, csak csupasz föld, még gaz sem zöldellhetett körülötte, azt rendkívüli buzgalommal kikapálták. Néhány éve elmentek, vagy elűzték őket?  A telket embermagasságig benőtte a dudva.

Kit tudja, mi a kő

Élettelen néma?

És mi a tégla

A ház martaléka?

Ki messziről nézte, olyannak láthatta, mint egy koszlott bábot, ami már éppen repedezik.

Az évek teltek, mígnem megjelent valaki, és elkezdett rendezkedni. Mindent szétszedett és elszállított, majd mikor a puszta falak maradtak,  a ház nem az ablakon bújt ki, a tetőn kiszállott, és kifordította a világot. Az Ember hosszú nagy asztalt állított fel, majd munkához látott. Mint az építőmester, ki templomot emel, úgy faragott ki a falból minden egyes téglát, úgy tisztította meg őket, ahogy azt a márványba zárt alakot bontja ki a szobrász a rárakódott feleslegtől, mit belérejtett a Teremtő. Rendezett tömbökbe illesztette, autójába, utánfutójára,  s ki tudja hová vihette, milyen messze.

Azóta a homok vár.

Mióta a ház elpárolgott, mert ugye nem a föld nyelte el, 
a telek még többször cserélt gazdát

de eddig még mindenki csak árkokat ásott, s temetett

sok kapavágás esett, de még senki sem épített

Tegnap hazafelé észrevettem, már nem lehet belátni, náddal takarták el a kerítést.

Halott náddal